Szeptember 2.

Könnyebb volt, mint hittem és nehezebb. Néha ránéztem a közösségi oldalra, nem is tudom, mit hittem, hogy, mi történhetne, tiszta hülye vagyok. Egyszerre éreztem a hiányt és a nyugalmat. Így lesz időm átgondolni, én mit akarok, aztán már csak az a kérdés, a másik mit akar.

Amikor jópár év szokásos fb-kapcsolat (szülinapi köszöntés, poénok lájkolása, de semmi extra) után tavaly évvége felé valahogy bekeveredtünk a csetre, elindult a lavina, azt hiszem, minden hátsó szándék nélkül. Elhülyéskedtünk, beszélgettünk, sokszor reggeltől estig pittyegett a telefonom. Elkezdett az életembe olyan szinten beépülni, hogy később rájöttem, jobban ismer, mint a férjem.
Elkezdtem tanulni mellette az álarcok nélküli, őszinte kommunikációt, aminek mellékhatása lett, hogy azt a rám jellemző túláradó szeretetzuhatagot is megkapta, ami rém ijesztő lehet.

Közben otthon még mindig hazudtam magamnak a 20 év alatt megszokottat: hogy a házasságom működik. Persze, ez igaz is volt olyan módon, hogy mint arra rádöbbentem, sosem nyíltan meg igazán a férjemnek. És mint tudjuk, a hitel, a gyerek és a technikailag jó szex nem tart össze örökké egy házasságot. Voltak nagyon szép pillanatok, évek, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy két külön világ vagyunk. És persze, a minden este sör, meg a szomszédokkal pálinkázás elkezdte feszíteni a kereteket. Én sem voltam ártatlan, mert mindig következmények nélkül hagytam a dolgokat. Összevesztünk, pár nap múlva kibékültünk, szexeltünk, kisimult a feszültség és kezdődött minden elölről. Egészen május 26-ig.
Hogy volt-e része abban Tibinek, hogy úgy döntöttem, elég volt? Nem tudom megmondani, tényleg nem. Voltak plátói belehalós szerelmem, amik miatt hajnali 2-kor, amikor a család már aludt, telebőgtem a párnámat. Valamikor régen még kalandok is. De amíg nem szembesültem azzal, hogy nem bírom elviselni az embert, akivel élek, még nem borultak ki a recsegő-ropogó alapok.